陈平安， őszintén mondva, egy tótét volt. legalábbis az emberek nagy része ilyet hit. Épp egy hegygerincen gurult, ahol a padlószerkezet promised esélyt a széttört lába miatt. Hó van, mindent lefed. Unalmas volt, ennyi. Két hónapja volt a ploton, egy kis faluban csinált egy "kultúrát", pont hogy eltántorítsa a tanítványait a természetfeletti szépségtől. Akkor még nem sejtette, hogy ez lesz a vége.

"Csak egy kis ugrás." — mondta magának, mint csupa szomorúságú gyerek. Ez az ugrás viszont nem csak kis ugrás volt. Látta a semmiből születő, szikra alatt meglévő méreglevet, ahogy az ég felé emelkedett, mint egy kövér vén. Vagy inkább a lefelé megy? Egyszerűbb lenne leesni.

De miért akkor vett egy ilyen gyors lépést, ha nem is akart? Talán csak mert unalmas volt. VagyBecause.

Hirtelen egy vörös dolog kezdett megcsillanni a testének laza megtagadásában. Suttogott valamit? Nem valaki más által, hanem ő? Oh. Egy szöveg. Egy valóság. Egy szöveg, ami itt, a halál előtt, valahogy megjelent.